A nap legkedvesebb része számomra mindig a reggeliztetés. Még a kicsik és mi is frissek, nyugodtak, kipihentek vagyunk, jól esik újra látni egymást. Tudniillik egy csapat 2-3 évest megreggeliztetni nem egyszerű feladat, főleg, ha valamilyen pacsmagolós elemózsia jutott aznapra. A tej és szerteszét mállott müzlidarabok az asztalon és a földön mégsem jelentenek akkora kihívás, mint a nap többi része, de erről majd egy másik posztban…
Történt a minap, hogy müzli volt a reggeli tejjel, amiket természetesen összeöntve tálalunk a gyerekeknek. Van, aki az egészet megeszi, és még jóízűen duplázik is, van, aki csak gyorsan belapátolja a még ropogós müzlidarabokat, mások pedig csak a tejet isszák meg a müzli alól. Karcsika is megitta a tejet, a müzli megmaradt, de tejet még szeretett volna. Egyezkedésünk a megszokott mederben folyt le:
– Kérek még tejet!
– Karcsika, edd meg először a müzlit is, és akkor kapsz még tejet.
Mire Karcsika teljes komolysággal megtámasztotta az állát, nagy kék szemeivel a magasba nézett és alkufélét ajánlott:
– Mmmm… talááán… majd holnap. – Persze ezen a 3 másodperces műsoron csak nevetni tudtam, ő pedig az odaajándékozott derűért cserébe kapott még egy kis tejet. Sakk-matt!
Kommentek